Mikor elcsendesedett már a tábor, a másnapi programok előkészítését követően elmélázol az addigi kis csodákon:

Hogy a több csoportból összekevert, a vonaton még egymáshoz is alig szóló csapattagok már hangosan buzdítják egymást a versenyben. 
Hogy az első éjszaka még reszketve félő, anya után síró lányka az altatódalod hatására már három perc alatt békés álomba merült.

Hogy a 180 centis kamasz a világ legtermészetesebb módján táncoltatja a derekáig alig érő hétévest is. 

Hogy a kalandok hatására a nyegle tinik végre elfeledkeznek a kötelező egykedvűségről és telefonfüggőségről, és mernek az ‘itt és mostban’ élni.  
Hogy olyan fantasztikus tábori segítő csapatod van, hogy mikor egy kiesik közülük, kérés nélkül is melletted állnak, még többet dolgozva és szavak nélkül is értve, mire van szükség.
Hogy mikor a lebetegedett gyermek ápolása miatt nem tudsz tanítani, a fiad a tőled örökölt-tanult vehemenciával és játékossággal veszi át a stafétát, tele fantasztikus új ötletekkel. 
Hogy már felnőtté érve apukai gondoskodással fordul a kisebbek felé. 

Végül te is elalszol...

Nem tudod, hogy honnan merítesz még energiát, hogy reggel frissen és üdén kelve vidáman ébresztgesd a tanítványaidat, hogy új kalandokra indítsd őket.

A táncházban és a tábortűznél aztán te magad újra átélheted, és tanítványaiddal is megéletheted a varázslatot. Azt, hogy a célnál sokkal fontosabb maga az oda vezető út: a KÖZÖS TÁNC ÖRÖME!

Zákányi Melinda